Mindenkinek a szülőföldje a világ közepe, így nekem Tápé. De Tápén ezt hitelesítették is, a kocsmára ez volt fölírva: Itt a világ közepi, Ki nem hiszi, lépje ki! Más változatban meg így emlékeznek a kocsmai fal írására: Itt a világ közepe, Ha nem hiszed, gyere be! Ma már hiába keresné akárki is ezt a kocsmát, a föliratát, de még Tápét is az arra járó, Szeged elnyelte a falut, nagyon nagy akart lenni a város, a második legnagyobb az országban, olyan településeket béklyózott magához, mint Kiskundorozsma, Tápé, Szőreg, Szentmihálytelek, Algyő. A jobbára Árpád-kori települések szép nevei, hagyományai eltűntek Szeged kerületeiként.
Igaz, Algyő megmakacsolta magát, és amint lehetett, kiszavazta magát a város kebeléből, és olyan falut csinált magának a 20. század végén, hogy az a 21. században is példás lehet. Még színháza is van!
Tápé belenyugvással vette a várossal való kényszerű házasságát, mint annyi más istencsapást (tatárt és törököt), nagy bölcsen csak annyit mondanak a turkok (ahogy a szögedi írók nevezgetik a tápaikat): Kicsillötte magát a város, és idecsatlakozott hozzánk.
Tápénak irodalma van, hiába tűnik el a térképről a neve, az irodalomban, festészetben megörökítődött, s ha olvassák ma Mikszáth Kálmánt, Tömörkény Istvánt, Juhász Gyulát, Móra Ferencet, Móricz Zsigmondot, Balázs Bélát, Féja Gézát, Ady Endrét, Radnóti Miklóst, Szepesi Attilát, Veress Miklóst, ha Munkácsy Mihály, Nyilasy Sándor, Heller Ödön, Kopasz Márta, Vinkler László, Dorogi Imre, Dinnyés Imre, Vlasits Károly képeit nézegetik, mindegyre ennek a falunak az embereit, különös színeit olvashatják, láthatják.
